Kategória: Egyéb kategória

A második világháború végéhez közeledve, a német vereség biztossá vállásával az addig szövetséges angolszász és kommunista államok egymásban találtak új ellenséget. 1945 februárjában Jaltán a brit, az amerikai és a szovjet vezetők találkozóján még a győzelem örömteli hangulata garantálta a barátságos légkört, de pár hónap múlva Sztálin már nyíltan és élesen bírálta az imperialista államokat. A jaltai konferencián felosztották a háború utáni Európát az angolszász és a kommunista szövetséges erők között. Roosevelt nem számított a kommunizmus exportjára. Egyszerűen a Szovjetunió határainak biztosítását látta a kelet-európai országok szovjet befolyási övezetbe kerülésében. Sztálin ígéretet tett ezen országok függetlenségének megtartására, így az Egyesült Államok áldását adta a keleti igényekre.

Churchill miután miniszterelnökként győzelemre vezette Nagy-Britanniát, elvesztette a háború utáni első választást. 1946 márciusában magánemberként érkezett az Egyesült Államokba, ahol híres fultoni beszédében felvázolta az új világméretű konfliktus, a hidegháború képét. A beszédében használt vasfüggöny kifejezés Európa megosztottságának szimbólumaként került be a közbeszédbe.

Churchill jelképes vasfüggönyről beszélt, de pár éven belül a jelkép megtestesült. A Balti-tengertől az Adriáig a szovjet érdekszféra országainak nyugati határán különböző műszaki megoldásokkal akadályozták meg a lakosság nyugat felé történő mozgását.

A magyar vasfüggöny – első szakasz 1949–1956

A vasfüggöny fogalma Magyarországon az osztrák határhoz kapcsolódik. Tény, hogy 1949-ben a nyugati határunkon kétsoros szögesdrót kerítést húztak fel, amit aknazárral egészítettek ki, hogy meggátolják az illegális határátlépést. Az osztrák határt 300 kilométer körüli hosszon biztosító kerítésénél viszont lényegesen jelentősebb volt ebben az időszakban a Jugoszláv határra telepített erődítés. A Tito vezette Jugoszláviát potenciális ellenségként tekintve a déli határt 630 kilométer hosszan zárták le kerítéssel, aknamezővel, árkokkal és különböző vasbeton akadályokkal. A második világháború után az imperialista támadást ebből az irányból várták ezért a déli határszakaszt elképesztő költséggel (7 milliárd forintért) erősítették meg. A munkálatokat 1955 elejére fejezték be.

Épphogy letették a lapátot, a kormány a határzár felszámolásáról döntött. A magas fenntartási költségek mellett Sztálin 1953-as halála és az ezzel együtt járó polituikai enyhülés indokolta a logikátlannak tűnő lépést. Az 1955 őszén született határozat nyomán 1956. október 20-ra mind a déli, mind a nyugati határszakaszon befejeződtek a mentesítési munkák.

Második szakasz 1957–1970

Az 56-os forradalom utáni disszidálási hullámban százezrek távoztak nyugat felé. A kormány 1957. márciusában elrendelte a határzár újbóli kiépítését. A 2.0-ás vasfüggöny kerítésoszlopai már nem akácfából, hanem betonból készültek. Az első változat fatestű aknái helyett korszerűbb bakelit burkolatú aknákat telepítettek. A két kerítéssor között 5 méter széles folyamatosan karbantartott, laza szerkezetű felgereblyézett nyomsávot alakítottak ki, hogy jól látható legyen a határsértők mozgása. A nyomsáv mellett járőrút is épült, hogy a határőrök gyorsan odaérjenek a kerítés bármelyik részéhez.

Ebben az időszakban kifejezetten a nyugati határra koncentráltak, az erődítés a déli határunkra már nem került vissza.

Az anyagában korszerűbb vasfüggöny már megépítésekor korszerűtlen volt. Bár felmerült a Szovjetunióban fejlesztett elektronikus határzár átvétele, magas költségei miatt ezt 1957-ben még elvetették. Az aknazárral viszont sok gond akadt. Előfordult, hogy a közvetlenül az osztrák határvonalra telepített aknamezőből a Pinka patak robbanószert mosott át Ausztriába, ahol azok felrobbantak. Ráadásul az aknamező elrettentő erején túl nem bizonyult hatékonynak a határátlépések megakadályozásában. 1964 nyarán egy laktanyában kísérleti céllal kiépítettek egy rövid szakaszt a korszerű SZ-100-as jelzőrendszerből. A pártvezetőknek tartott bemutató sikeres volt, a drága építési költség (350 000 forint/km) ellenére döntés született az új rendszer fokozatos átvételéről.

Harmadik szakasz 1965–1989

Az SZ-100-as szovjet rendszer lényege nem a pusztítás, hanem a jelzés. A kerítésbe kisfeszültségű áramot vezetnek. A dróthoz érve, vagy azt átvágva a feszültségváltozás jelzést indukál a határőr örsökön. 200-300 méteres pontossággal megállapítható, hogy hol próbálnak átkelni a kerítésen. Egy-egy ilyen riasztásnál akár 80 határőr is elindult, hogy elfogja a disszidenst. A rendszer fontos eleme volt, hogy az előző változatoktól eltérően a kerítés nem a határvonalon állt, hanem volt hogy attól 2 kilométerre beljebb az ország területén. Ha valaki átverekedte magát a szögesdrót akadályokon, még 2 kilométert meg kellett tennie, hogy elérje a határt. A riasztásra kivonuló katonák könnyedén elkapták a próbálkozókat. Ez az információ nem volt közismert, így előfordult, hogy a kerítésen átjutó honfitársunk a túloldalon álló magyar őrsöt már osztrák fennhatóságúnak vélte és ott kért menedéket.

Az elektronikus jelzőrendszer kiépítése hatalmas munkával járt. Először is fel kellett számolni az előző kerítéseket és az aknamezőt. Ez kilométerenként csaknem 4000 darab akna felszedését jelentette. Ezután elő kellett készíteni az új nyomvonalat. Széles sávban kellett erdőt írtani, vadfogó kerítést telepíteni, megépíteni a jelző kerítést, kiépíteni a jeltovábbító hálózatot, létrehozni a bevállt nyomjelző sávot és végül jó minőségű földutakat építeni a kerítés teljes hosszában, hogy a kivonuló egységek gyorsan megközelíthessék a tethelyet.

A tetemes építési költségek mellett sokba került a rendszer üzemeltetése is. Nagy volt az élőerő igény, hiszen a kerítés csak jelzett, az elfogás a határon szolgáló katonákra hárult. A vadfogó háló ellenére a riasztások nagy részét a kerítésnek ütköző kisebb-nagyobb állatok okozták. A rendszer nem volt képes azonosítani, hogy ember, vagy állat ért a kerítéshez. A karbantartás sem volt egyszerű. A jelzést adó speciális drótokat nyugati importból lehetett csak beszerezni. A rendszer 1970-re teljesen kiépült. A nyolcvanas évek közepére már komolyabb felújítási munkák váltak szükségessé. Az ismét enyhülő politikai helyzet ráadásul indokolatlanná tette a határ ilyen szigorúsággal történő őrzését.

Már 1984-ben felmerült a határzár leállítása. A kormány ekkor még aggódott, hogy mit szólnak majd a Varsói-szerződés államai, ha lekapcsoljuk a rendszert. Végül több év és óvatos puhatolózás után 1989. február 28-án született döntés a kerítésrendszer lebontásáról. A hírekbe Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter szimbolikus kerítés átvágó akciója került be 1989. június 27-én, de ekkorra már a kerítés nagyrészét elbontották